Hogyha általmegy rajta a szél, nincsen többé, és az o helye sem ismeri azt többé. (zsolt 103,15-16)




Egyszer egy jól keresô apa úgy döntött, hogy elviszi vidékre 7 éves kisfiát azzal a céllal, hogy megmutassa neki, milyen szegény emberek is vannak, és hogy a gyermek meglássa a dolgok értékét, és felfogja azt, hogy milyen szerencsés családban él.
Corrie ten Boom a megbocsátást egy harangkötélhez hasonlította. Ha harangozni akarunk, akkor egy darabig húzni kell a kötelet, mire megszólal a harang. Ten Boom mondta, hogy a megbocsátás a kötél húzása, hogy szóljon a harang. Ez ennyire egyszerű. Amikor rendszeresen meghúzzuk a harangkötelet, a harang egyenletesen szól, a lendület viszi tovább. Ha a kötelet elengedjük, a harang még szól egy darabig, de végül elhal a hangja. Ha elhatározzuk, hogy megbocsátunk valakinek, a régi érzések még továbbra is bennünk vannak a keményszívűségből. De ha a megbocsátásnak adunk helyet, a keményszívűség lassan elhal.